„Hogyan készül egy horgolásminta / vagy inkább: hogyan nem készül…”

Sokan kérdezik tőlem, hogy „Te figyelj, hogy születnek ezek a horgolásminták?”

Hát... ülök. Hosszasan. Nézem a szemeket...
Nem, nem a férjem vérben forgó szemeit, hanem a szemszámokat. /Az ablak alatt egyébként épp egy allergén erdő virágzik, de ez csak mellékszál... vagyis szemszál./ Szóval ülök, próbálok koncentrálni, számolom a szemeket, szaporítás itt, fogyasztás ott.

Erre jön a férjem.

Ő programozó. De nem az a fajta, aki aztán leteszi a gépet 5-kor. Neki a gép a második karja. Ha nem dolgozik, akkor is kódol… csak akkor már valami játékbeli vár falait, meg karaktereket. Ül velem szemben a dolgozószobánkban. Hétfő van, a gyerek alszik, a világ csendes... és akkor ő rám néz – pontosabban fél szemmel –, és elindul a nosztalgiavonat. Azt mondja:
– Képzeld, lecsúsztam a legújabb Switch 2-ről… De emlékszel, milyen jó is volt, mikor még csak nyomtam a játékot egész nap, felelősség nélkül? Feküdtem, játszottam, léteztem...

Én meg nézem őt, és látom, hogy valami nem stimmel... szó szerint: a fél szeme vérben úszik.
Kérdezem:
– Ez mi? Mi lett veled?!
Azt mondja:
– Valami allergia… vagy sorscsapás... nem tudom.

Mondom neki:
– Te figyelj, szerintem ez már nem is allergia. Ez szuper erő. Ez lézerszem.

Erre mit mond?
Rám mosolyog, és azt mondja:
– Még jó, hogy te már felnőttél...

Igen. Én felnőttem. A kérdés már csak az: hova?

Mert miközben ő nosztalgiázik, hogy milyen jó volt egész nap játszani... én megpróbálok összehozni egy horgolt baba lábát úgy, hogy ne három térde legyen meg egy szeme középen. A végeredmény? A minta hibás. A férjem fél szemmel pislog rám, mint egy  kalóz, én meg ülök a jegyzeteim fölött, és azon gondolkodom:
– Vajon ha most szaporítok, megúszhatom, hogy újra kelljen számolni? De legalább együtt vagyunk. Ő a gép előtt, én a fonalak között.
Ő lövi az űrlényeket, én meg a mintákat... félre.